Tanítási filozófiám

Sokféle képpen lehet gondolkozni a tanítási filozófiánkról. Szavakba önteni gondolatainkat pedig nehéz, mert őszintén megmondva, nem tudom, hogy hol kezdjem. De talán az első kérdés, amit érdemes megválaszolni az az, hogy mi az oktatás feladata az életben. A véleményem szerint az, hogy olyan, önállóan, kritikusan gondolkodó polgárokat neveljünk a jövő számára, akik majd felelősen tudnak dönteni a társadalmat érintő kérdésekben, illetve hasznosan tudnak részt venni abban. Magasztos célnak tűnhet, de sajnos főként a mai körülmények között talán minden kornál jobban szükségünk van erre. Ki kell mondani, hogy a régi módszerek nem működnek, ami még a nagypapa-korú törvényhozók idejében adaptív volt, ma már egyáltalán nem az. De mégis, hogyan érhető ez el?

Sokat megvalósíthatok ilyesfajta törekvésemben történelemtanítás során. Ezért is kedvelem ennyire ezt a tárgyat. Pontosan ez az a tárgy, amelyben polgárokat kell, hogy neveljünk. Nem véletlenül van benne a „társadalomismeret” is a tantárgyam hivatalos nevében. A társadalom számára hasznos, gondolkodó, értelmes állampolgárok nevelése a célom ezzel a szakommal. Természetesen az angolt sem akarom elhanyagolni, hiszen talán ez a kulcs ahhoz, hogy a történelemmel elérhessem a már említett célomat. A nyelvtanulás egy kulcs a világba. Ajtókat nyit ki, lehetőségeket teremt, a globalizált világban elengedhetetlen készség. Ezzel a szakpárral úgy érzem, hogy teljesíthetem a célkitűzésemet, miszerint a jövő generációját egy felelős, gondolkodó és kritikus réteggé kell nevelni.

Hogy konkrétan milyen tanítási módszerekkel lehet ezt elérni? Én a konstruktivizmus mellett teszem le a voksomat. Hiszem, hogy a tudás valóban egy konstrukció, hogy a gyermekeknek már egészen kis koruk óta van egy általuk teljesnek vélt világkép, csak az még éppen cizellálatlan. Erre kell alapoznunk, a tévedéseket kell elsimítani, ki kell kovácsolni egy olyan szerkezetet, mely ténylegesen reflektálja a valóságot. Fontos megjegyezni azonban, hogy nem csupán tudáskonstruálásnak kell folynia az iskola berkein belül. Legalább olyan hasznos az, ha ellátjuk a tanulóinkat szociális vagy kommunikációs készségekkel, megtanítjuk őket kooperálni és a „felnőtt világ” dinamikájába, a munka világába betekintést engedünk nekik. Szerencsére e célok egyidejű megvalósítása nem lehetetlen. Noha véleményem szerint a jelen oktatási keretek között igencsak ambiciózus olyan módszerek használatáról beszélni, mint például a projektmódszer, törekednünk kell arra, hogy ne csak egy messzi, elérhetetlen tájképként csodáljuk a könyvekben csodálatosan megfogalmazott modern módszereket, hanem hogy ténylegesen lehetőségünk nyíljon azok élesben történő alkalmazására. Hasonló elven én a kooperatív tanulás, a mozaikmódszer, a vita, a tanulási szerződések, tehát az aktív és differenciált tanulás híve is vagyok. Természetesen, nyelvtanulásnál még fontos megemlíteni a legközelebbi fejlődési zóna módszerét (ZPD) is, mely nemcsak hatékony, hanem a tanulók gondolkodásmódját tágíthatják, és önbizalmat is adhatnak nekik, és így erősen motiváló.

Hogy minden rossz-e, ami régről jött? Egyáltalán nem! Alkalmazni kell ezeket az újfajta módszereket, azonban nem lehet minden órán ezt tenni. Sem a tanerő, sem pedig a tanulók nem lennének rá képesek. Főként, ha ilyen szoros keretek közé van fogva az oktatási/tanulási folyamat, mint jelenleg, kénytelenek vagyunk visszanyúlni a klasszikus módszerekhez is. Ilyen például a frontális jellegű előadás vagy megbeszélés. Semmi probléma nincs ezzel, nem szabad csak azért megvetnünk valamit, mert „régies”. Még mindig ez a módja a legtöbb információ legkevesebb idő alatti átadásának, és kellő kiállással élvezetessé is tehető. Hiszem, hogy én rendelkezek ezzel a kiállással, és így megfelelően fogom tudni majd alkalmazni ezt is, a figyelem fenntartásával és a diákok motiválásával nem lesz gondom.

További segítségemre lehet még a technológia is. A projektmódszertől kezdve az előadásig bárhol lehet alkalmazni, ám fontos, hogy ne öncélúan tegyük ezt. Csak azért, hogy legyen vetítés, nem kell vetíteni, amit egyébként én nem is annyira szeretek. Viszont ha sikerül valamit jobbá tennünk a technológia használatával, akkor ezt a lehetőséget nem szabad elmulasztanunk. Szerintem például a projektmódszereket és a tanórán kívüli együttműködést rendkívüli módon megkönnyíti az internethasználat. Nem lehet már „kifogás” az, hogy messze laknak egymástól, vagy sok az elfoglaltság, és nem tudnak találkozni élőben, mert az internet segítségével másodperceken belül elérhetik egymást. Ugyanígy lehet például elősegíteni az otthoni tanulást is. Egy virtuális osztályteremben megoszthatunk további anyagokat, érdekességeket, melyeket nem mindenki fog megnézni, hanem éppen az, akit érdekel. Viszont szinte biztosak lehetünk abban, hogy sose lesz olyan, hogy valakit semmit sem érdekel (persze, ha jól végezzük a dolgunkat). Ez további segítségünkre lehet a differenciálásban, melyet tanórai keretek között sokszor nehezebben lehet megvalósítani a szűkös időkeret miatt.

Említettem többször azt az oppresszív közeget, melybe jelenleg az oktatást befogták. Szigorú ellenőrzés, szabályok, rendelkezések, kerettantervek, sorolhatnánk. Nem szabad csodálkozni, hogy ilyen durva regulációk mellett nem lehet megteremteni a diákoknak a kellő tanulási környezetet, hiszen a kellő tanítási környezet sem áll rendelkezésre. Három oszlopban, sorokban elrendezett padok, melyek előre néznek a tanár felé. Ha csak előadni szeretnénk, ez tökéletes, azonban ezek az idők már elmúltak. Inkább adaptív a padokat olyasfajta módon elrendezni, hogy azok facilitálják a közös munkát, a kooperációt. Ilyen elrendezés lehet például az U-alak, vagy a kör alak. Ezek nemcsak a modern oktatás módszereinek felelnek meg jobban, de a tanulók is szívesebben ülnek be egy, az elrendezés által, barátságosabb közegbe, mint egy rideg, merev, gyárra emlékeztető padsorrendszerbe. Ez természetesen motiválólag is hat a gyermekekre, akik így szívesebben végzik el a feladataikat, és a szociális készségeik fejlődéséhez is hozzájárul.

Utolsó témám az értékelés kérdésköre. Talán ez az a pont, ahol az eddig használatos konvenciókat mind a kukába dobnám. A jegy, mint szummatív értékelési forma hasztalan. Persze, lehet látni, hogy mennyire tudott a diák válaszolni az általunk feltett kérdésekre, vagy hogy egyikük jobban magáévá tette az anyagot (legalábbis ideiglenesen) mint a másikuk. Sokkal célravezetőbb lenne a formatív értékelés illetve a diagnosztikus értékelés. Utóbbira a differenciálás megvalósítása miatt, hogy tudjuk, milyen konstrukció él a diákjaink fejében, és azokat hogyan kell alakítani. Az előbbi pedig a folyamatos visszajelzésen alapul, és lehetőséget ad arra, hogy ha szükséges, menet közben megváltoztassa a munkáját a tanuló. Mind a kettő mérföldekkel hasznosabb, mintha ráírjuk, hogy „hármas”. Természetesen megértem, hogy mint mindig, az idő most is szorít, de az értékelés az, ami a legtöbbet elmondja a gyermeknek önmagáról. És ez itt a lényeg, hogy önmagáról szóljon az értékelés, ne pedig relatíve másokról, hogy ő most egy másik diákhoz képest így vagy úgy teljesített. Egyébként ehhez is nagyszerűen fel lehet használni a technológiát, hiszen egy neolms-hez hasonló oldalon a folyamatos feedback egy már könnyebben megvalósítható koncepció, mint akár szóban, akár írásban volt az régebben.